Nektek is meg volt Mexikó?

Réti Zsolt írása:

Elsőként jutott ki Európából a válogatott a 86-os Világbajnokságra. Volt a magyar- brazil és a vesztes magyar-holland,  nép ünnepély volt a stadionban. Mert tudunk mulatni és örülni.
A magyar- oroszt TV-n néztük. Nem volt nagy utazás, meg Mexikó is messze volt. Majd jöttek a gólok és 0-6 lett a vége.
Nem tudtam aludni, sem másnap mosolyogni. Szorított valami, ami elveszett. Mintha meghalt volna valaki.
De ki?
Senki. Csak kikaptunk.
Csak úgy szerettük a csapatot, hogy fizikailag és lelkileg is fájt. Ezek az élmények megmaradnak. Mindig ott lesz mélyen az, ami átalakít, egy vakhitű csapatába szerelmes szurkolót. Egy számító és feltételesen szerető szurkolóvá. Nem szidtam, úgy emlékszem nem szidtuk a csapatot, mert fájt nekik is, nekünk is. Szó nem volt mezek levételéről. Vagy visszadobálásáról. Nem az a kor volt. A naiv szerelem kora volt. A feltételek nélküli szereteté.
Ez volt az oka, hogy örültem a EB sikernek de nem éreztem, hogy az enyém. Mert 86-ban és azután évtizedekig megölték, elpusztították azt az érzést ami a válogatotthoz kötött.
Mit hozott Andorra a maiaknak?
Ez amiben kételkedem.
Ma már 600-an utaznak Andorrába is szurkolni. A válogatotthoz ma már nem a klubcsapatok lelkes szurkolók magja adja az irányt. Ma már külön működik a nemzeti csapat melletti szurkolás. Ezért van az, hogy jó, ha két emberrel találkozom a Groupamában akikről tudom, hogy bizonyos klub szurkolói csoportok tagjai. Ha meg találkozunk akkor is a szélén ülnek a barátaikkal. Sörrel a kézben. Ma már olyan zászlóra van felírva Újpest amelyik zászlót nem viszik Újpest labdarúgó meccsre. Hiszen maguk sem járnak a stadionban. De, ultrák.
Ilyen mindenhol van.
Van persze pár lelkes ember, aki próbálja. Sajnos nehéz, mert az embereknek már nem ugyan az a motivációja. Ők is a mai mindennapokban élnek, ahol az alapanyag, a bázis már távolodik azoktól az értékektől, amit a 80-as évek szurkolóját és a 90-es évek ultráját jellemezte. Már átsiklok a túra képein. Olyan, mint egy osztálykirándulás. Csak meccs ne lenne, ezt olvasom sok helyen. Szigorúak a szabályok és már nem megkerülni akarja senki, hanem kihagyja, alternatív szurkolói társadalmat épít.
Ahol az ultra oldalak tangás nőkkel hódítanak. Akkor mi is nyomjuk rá a csapatunk logóját egy tangára vagy másra. Az ultra oldalakhoz alkalmazkodva cukisodva a lányok mellett feltűnnek a gyerekek is. Ma a szurkolás amúgy egy nagy posztolás. Mi senkik voltunk a csapat mellett és nem is akartunk valakik lenni. Nem volt nevünk, de az arcunkat vállaltuk. Azután lett nevünk is. Mert magunk voltunk a mindennapi veszélyben maga a csapat. A hozzá tartozó kötődéssel. Tüzeket gyújtottunk a lelátókon, hogy felfigyeljen ránk a csapat és az ellenfél is. Minden erről szólt, hogyan és milyen eszközzel vagyunk velük. Csempésztünk és törvényeket játszottunk és játszunk át, hogy felgyulladjon a szektor. Nincs neve és nincs arca a pirónak. Csak hangulata van, amit közvetítünk ha van elég vevő rá. Ma sokkal több piró van. Azért, hogy a parkolókban, a tenger parton felgyulladjanak. Legyenek arcok és nevek a Facebookon. Szilveszter az a nap, amikor a legtöbb ultra van Magyarországon.
Ez az ország a vereségeiről is híres. Ezért benne is van a Himnuszban. Ha volt tatárjárás, Mohács, török, orosz, mikor a fél ország kihalt vagy sérült volt, mi mindig talpra álltunk. Mindig férfiként viseltük. Mert a háború férfias küzdelem. A lelátó is a férfias kiállás helyszíne. Persze vannak lányok, mint a történelmünkben is akik mellettünk állnak és együtt vívjuk a harcunkat. De, ne alakuljon már át a szurkolói kultúra lányossá, kevésbé férfiassá. Néztem a meccset és elhalkultunk. Mikor a legjobban szükség lett volna a biztatásra. Elbizonytalanított a játék és mi nem tudtunk pluszt adni. Mert ilyenkor kell a plusz. Az egyéni megoldás, ami célra vezet. Az csapatnak és egyénileg a játékosnak ekkor van rá szükségünk. Ha, kinéz olyan arcokat lásson akik győzelemre, nagyobb szerepvállalásra serkentik.
Számon kérni meg kell! Mert ha megteszel mindent és belülről magad vagy a hűség és a becsület az erő és a kérlelhetetlen kitartás. Akkor ezt kell sugároznod. Sírni a lépcső fordulókban, a stadion sarkán kell, amit senki se lát. Mert sebezhetők vagyunk, mint szurkolók. De, a sebeink erőt adnak.
De ma már magunknak élünk. Mi történt velünk, kürtöljük világgá. Buli az egész csak az a hülye meccs ne lett volna. Mosolygunk másnap az after partykon, ölelgetjük az ellenfelet, amivel alázzuk a saját csapatunkat. De, nem tehetünk szemrehányást. Csak magunknak. Ilyen generáció nevelkedett. Ezt érjük tetten a klubcsapatoknál is. Alkalmazkodás a megváltozott családi focihoz.
Ez nem egy játék. Ez rólad és rólam is szól. Ha, ebből nem tudunk előnyt kovácsolni a jövőben nem érdemeljük meg a marseille-i vonulást sem.
Pedig higgyétek el!
Sokáig az maradt nekünk… jól osszátok be.

Ui: A Dinamo Bukarest 20 huligánja meg simán oda, vissza átment Magyarországon. Pedig megint volt egy alkalom…

Facebook hozzászólások

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ezt olvastad?

Sajnos léteznek még ilyenek…